Agymenés(ek)

Élet

Nem több, csak álom.

Hosszú, fájó pillanat

két semmi között.

Budapest 2010. 10. 22.

Éjszem Farkas István

Játék

Óarany és réz

színek táncolnak, szállnak.

Őszi szél játszik.

Budapest 2010. 11. 04.

Éjszem Farkas István

Hangulat

Reggeli ködben

mosdatja arcát a nap.

Szűrtfényű világ.

Budapest 2010. 11. 04.

Éjszem Farkas István

Teljesség

Magából indul,

magába tér kezdet, vég.

Tökéletes kör.

Budapest 2010. 11. 16.

Éjszem Farkas István

Ellenpont

Meleg napsugár

csókol rozsdás levelet.

Tavasz az őszben.

Budapest 2010. 11. 16.

Éjszem Farkas István

Úgy látszik, nem vagyok valami aktív blogista... Bár, bizonyos szempontból túl aktív ember sem. Főleg ma. Délután több kis rosszullét, az az "ájulás-szerű"... Nem tudtam ma írni, pedig jó lett volna. Ez van.

A túlhajtott, kimerített szervezet-test meg/és ki-/követeli magának a pihenést. Ledőltem délután egy kicsit és közel négy óra alvás lett belőle.

Márai S. 1943-1944-es Naplóját olvasom, immár többedszer. Még mindig lenyűgöz és ugyan akkor elszomorít. Úgy tűnik, azóta sem sok minden változott a hazai fejekben, mióta ezt a naplót megírta. Úgy - vagy nagyon hasonlóan - érzek most, mint ő akkor.

Elegem van - pedig most nálunk nincs háború, legalább is fegyveres és bombák sem hullanak. Valamiféle csalódást, keserűséget - nem, inkább szomorúságot! - érzek.

Azt mondjuk, európaiak vagyunk - Únióóóóó!!! - és foggal-körömmel kapaszkodunk Európa felé, miközben az európaiak véleménye - egy részének bizonyosan - szerint Balkán vagyunk és az is maradunk. A legjobb esetben az európai kultúra és ember sajnál bennünket, rosszabb esetben nevet rajtunk. Lássuk be, van miért. Igen messze vagyunk Európától, nem fizikailag: szellemileg, emberileg.

Sokáig volt itt diktatúra és úgy látszik, valamilyen kipusztíthatatlan szövődményként most is jelen van nagyon sok emberben az erre való hajlam. Miközben azt hazudjuk, hogy "demokrácia" van, a - bármilyen szinten - hatalmon levők kizárólag diktatórikus, elnyomó módon viszonyulnak az emberekhez, főként pl. a dolgozó polgárokhoz.

Mindennapos a fenyegetés - ezért mindenórás a fenyegetettség érzése is: "ezrek jönnek helyetted, munkanélküliek százai állnak sorban az ajtó előtt fele ennyi pénzért," stb..., mindemellett semmi megbecsülés, tisztelet. A "kicsipénzből" még hitelt sem tudsz felvenni, de nem is baj, mert ha tudnál, attól rettegnél, hogy nem tudnád fizetni, ha elveszted az állásod...

Napról napra tengődsz. Szándékosan nem írom azt, hogy élsz. Ez csak vegetálás, "túlélős játék", ami véresen komoly. Hiszen nem tudsz menni nyaralni  - sem belföldre, sem külföldre, mert nincs rá anyagi lehetőséged - vagy színházba. Nem tudod megvenni a könyveket, amiket nagyon szeretnél, stb... Folyamatosan megalkuszol, kompromisszumokat kötsz - s ez önmagaddal a legnehezebb -, miközben látod, hogy egyes gumigerincű seggnyalók, kétszínű prókátorok - akiknek "fajtársaival" amúgy együtt kell dolgoznod - munka helyett a "karrierépítéssel" foglalkoznak. Nem irigylem, inkább sajnálom őket.

Engem emberségre és becsületre neveltek, köszönet érte. A gerincem inkább törik, mint hajlik.

Elviselem az anyagi szegénységem, mintsem hogy ne tudjak szembenézni magammal hányinger nélkül a tükörben.

Sors-kérdés

Én választottam

a sorsom vagy ez a sors

választott engem?

2009. 11. 10. Budapest

Éjszem Farkas István

 

Tükörkép

A tükörben TE:

ÉN vagyok. Ha meghalok,

ketten pusztulunk.

2009. 11. 10. Budapest

Éjszem Farkas István

 

Jégcsend

Hóba és jégbe

fagyva alusznak a fák.

Néma túlélés.

2009. 12. 19. Budapest

Éjszem Farkas István

álarcok

 

álarcot takar az álarc

és hazugságot rejt a hazugság

csak a könnyek igaziak

 

mélyre rejtett szeretet

perzseli el a szívet

rejtőzködsz önmagad elől is

mert csak így maradhatsz

életben még néhány évig

 

esetlen hamis mosoly

hazudik barátságot

kéz nyúl feléd de

már sosem érhet el

egyre távolodik minden

 

bakancsban táncol

a tüllruhás balerina

s a sápadt bohóc

fején nincs csörgős sipka

minden pofon igazi volt

az élet porondján

 

de nem az ütés hanem

a szándék fájt a legjobban

mégsem ütöttél vissza

mert embernek tartod magad

de szűköl és vicsorít még

 

benned a visszafogott állat

mégis mint már oly sokszor

szó nélkül lehajtott fejjel  

elmenekültél onnan

s nincs már otthonod sehol

 

álarcot takar az álarc

és hazugságot rejt a hazugság

csak a könnyek igaziak

 

 

2009. 08. 01. Budapest

Éjszem Farkas István

Halhatatlan  /Lilla emlékére/

Annyira fáradt vagyok, hogy háttérbe
szorul minden gyermeki félelmem.
Ha már indulnod kell,
hát indulj, menj el.
Jelenléted még itt marad,
és nem hagy békén engem.

Ezek a sebek úgy tűnik, nem gyógyulnak,
ez a fájdalom túl igazi,
végtelen idő sem törli.

Mikor sírtál, letöröltem minden könnyed,
mikor sikítottál, veled vívtam minden rettegésed,
és fogtam kezeid éveken át,
de még mindig
hatalmadban vagyok.

Már rég rabul ejtettél engem
érzékeny életeddel.
Most meghajlok hátramaradt életed előtt,
és arcodra emlékezem.
Álmomban hangod hallom,
mely ép eszem kísérti.

Próbáltam kegyetlenül mondani magamnak, hogy egyszer elmész,
de te most is velem vagy,
az idők végezetéig.


Készült Amy Lee My Immortal c. dalszövegének felhasználásával. Fordítás: Éjszem Farkas István, vers: Éjszem Farkas István

 

2009. 07. 16. Budapest

Tovább az úton

Árnyékom az út porában fekszik,
lépek, megyek tovább.
Szememben a nap tüze,
fénye szivárványosra színezi könnyem,
sós íz a számban,
keserédes emlék a szívemben.
Nehéz a léptem, hosszú az út,
nem tudom, hol a cél.
Megyek tovább az úton,
míg véget nem ér.

2009. 06. 04. Budapest

Éjszem Farkas István

Avagy újra a fedélzeten

 

Ismét van állásom!:-) És ez jó, mert végre dolgozhatok, nem érzem magam haszontalannak /mert ha a magamfajta melósembernek nincs munkahelye, akkor azt gondolja, hogy haszontalan, pedig tulajdonképpen ez nem is így van/.

Az is igaz, hogy ezzel visszakerültem a mókuskerékbe, amivel eddig már annyiszor megtelt a hócipőm, de mit lehet tenni, ha nekem ez jutott?

 

Igyekszem majd jól és hatékonyan pörgetni azt a kereket, amely a tulaj malmára hajtja a vizet. Persze, valamennyi – bérnek nevezett – ellenszolgáltatás fejében.
Bízom benne, hogy sosem rúgnak ki, és innen megyek majd nyugdíjba – ha megérem. Ez a kijelentés a mai viszonyokat ismerve abszolút optimista.:-)

 

Újra tanulhatok – rozsdás agy nehezen indul be –, hogy jól végezzem a munkám. Az elvárások magasak. Magasan van a léc és nem alatta, hanem felette kell átmennem, mi több, helyből átugranom. De sikerülnie kell.

Nem lényegtelen, hogy meg kell élni valamiből és ha már mód van rá, jobb ha ezt nagyjából a szakmámban tehetem, és nem valami teljesen idegen és rám kényszerített foglalkozásban.

 

Csak egyre kell nagyon figyelnem: hogy EMBER maradjak, szívben és lélekben.

MEG TUDOM CSINÁLNI!

 

(Meg tudom csinálni?)

Bátorság

 

 

Régen írtam már…

 

Most ülök itt kinn az erkélyen, és próbálom összeszedni a gondolataim, miközben szívom a cigim – újra visszaszoktam rá, a fene egye meg.

Mellettem a jegyzettömb, a toll. Nekikezdek, és olyan furcsa most kézzel írni, nagyon hozzászoktam a számítógéphez.

 

Két állásinterjúm volt az elmúlt héten, ahogy én nevezem: „öltönyös”, mert amolyan ügynöki – ügyfél menedzser – munkáról lett volna szó. Rászántam magam, hogy nagy bátran megpályázok olyat is, mert a szakmámban semmi…

 

Tehát elmentem a Plázába, cipőt vettem, majd a Korzóba, ott vettem egy viszonylag olcsó és elegáns öltönyt, inget, nyakkendőt, övet. Gondoltam lássuk, mi lesz az eredménye, ha elegáns a megjelenés? (Az ilyen megjelenésre mondjuk mifelénk, hogy „kiöltöztem, mint Szaros Pista Jézus neve napján”.)

 

Másnap interjú. Beöltöztem és elszánt-bátran a tükörbe néztem. Megállapítottam, hogy hét üres faluban nincs nálam szebb pasi! Irány az interjú!

 

Az interjúztató úr kijelentette, hogy a megjelenésem „kifogástalan”, majd megdobott egy olyan ajánlattal, melyben a bér éhen halni sok, megélni kevés. De akár másnap felvett volna.

 

A következő napon egy újabb interjúra mentem. Itt csoportos „játék”, személyiség teszt, stb…, nem részletezem. Nyolcan voltunk, hét nő és én. A hét nőből három az én (40 feletti) korosztályomból. A végén a két legfiatalabb – úgy 20 év körüli – hölgyet választották ki, amivel semmi baj, hisz nekik is kell a munka.
Mindeközben a végzendő munkáról szó sem esett. Mi mehettünk haza.

 

Velem jött az egyik korombeli hölgy is, útközben beszélgettünk. Elmondta, hogy szerinte – is – leírtak már bennünket a munkaerő piacon. Ő is sok interjún volt már és sehol sem vették fel…

Ha a kor számít, miért hívnak be bennünket interjúra? (Hiszen a beadott pályázatban ott vannak az adataink.) Alibi?

 

A villamos végállomás felé egy hajléktalan ült a falnak dőlve. Mindketten odapillantottunk. Aludt – félve figyeltem, lélegzik-e? Az emberek nagy többsége oda sem nézett, csak rohant tovább. A hajléktalan előtt egy pléhdobozban néhány százas.
Még annyi erőm sem volt, hogy pénzt dobjak neki. Abban az egyetlen pillanatban túl sokat láttam-éreztem.

Itt ül egy ember – aki akár én is lehetnék vagy leszek egyszer, ki tudja? –, talán csak a következő télig, míg megfagy vagy addig, amíg valami betegség el nem viszi. Valószínűleg nincs hol laknia, nincs munkája, napi ennivalója.
Zömök testével, felfújódott hasával, ápolatlanságával olyan, mint akit elhagyott az Isten.

 

Azt éreztem, mintha az egész város, az egész ország – s benne én is – olyan volna, mint amit/akit elhagyott az Isten.

 

A hajléktalan – bármilyen is a sorsa – mégis az életet választotta. A házfalaknak dőlve vegetálást, az éhezést, a megalázottságot.

Pedig az élethez nagy bátorság kell.


Magyar lét

 

Magyar ugaron

Lét-morzsákon tengődünk.

Messze az Isten.

Mostanában sok időm van töprengeni, „agyazni”. Régi pillanatok, hangulatok ugranak elő a múltból, még gyermekkoromból.

Utánuk pedig az igény. Na nem a gyermekkorra, hanem arra a hangulatra. Az érzésre. Arra a tisztaságra – nevezhetjük tán együgyűségnek is –, ami akkor a lelkemben volt.

 

Ahogy feküdtem hanyatt a rét zöld füvében és néztem a kék égen lassan átúszó, fehér bárányfelhőket. Közben valami olyasmire gondoltam, hogy mi lehet ott fenn, a kék ég, a felhők fölött. És hogy milyen klafa volna a felhőn ülve lepillantani a világra.

Hallgattam a „csendet”, a természet hangjait: madárcsicsergést, méhek, darazsak zümmögését, a fák, falevelek, bokrok suhogását a szélben.

 

Egyszerű, jó és tiszta volt minden.


Az a zseniális ötletem született, hogy egy lélekmosodát kellene nyitni. Na nem olyat, mint amilyenek már vannak, nem. Ez úgy működne, hogy az ember bejön, ’oszt azt mondja: lélekmosást kérek, fertőtlenítéssel. Belépne a lélekmosógépbe, s ott átöblítenénk-mosnánk a lelkét a legszebb emlékeivel.

Egészen addig, míg a régi, csecsemőkori kacagást nem hallanánk a lelkéből.

 

Most én is ezt a hangot várom. A régi, elveszett kacagást a lelkemből.

(A tegnapi szöveghez kellett volna beszúrni, de tán ma sem késő.)

Lemondtam a melót ill. a próbanapot-hetet. Még vasárnap este, miután kocsival oda-vissza megjártam a cégig az utat, mert a buszközlekedés nem megoldott. Reggel nyolcig nem megy oda semmi Rákospalotától. De ez csak az egyik ok (jelzem, nem kicsi ok, mivel a gatyám ráment volna a benzinre).

 

A másik ok csak „lett”. Egyre többször ötlött fel bennem az előző heti beszélgetés a főnökkel és egyre inkább rossz érzés töltött el az ott elhangzottakkal kapcsolatban. Amit ott várnak el tőlem, azt nem tudom és nem is akarom teljesíteni:
A kollégákat „lenyomni” a pályáról, minél több lóvét termelni – amiből egy kicsi nekem is jutna –, minden bejövő ügyfélnek mindenképpen eladni valamit.
Na, ez nem menne. Biztosan így lehet csak megélni most ebben a szakmában, ezt is értem.

Csak valakinek a lelkiismeretemmel is el kellene számolnia – és ez a valaki én vagyok.

Gondolatok, avagy agyi vesszőfutás (esetleg szellemi petting)

Állástalan – miszerint munkanélküli – vagyok. Nem csak én, egyre többen ebben az országban.
Engem mondjuk zavar, hogy munkaképes lévén, nem dolgozom.

 

Ezért aztán próbálok elhelyezkedni, melót találni, hogy egy kis pénzt kereshessek. Hogy megéljek – hogy megéljünk. Mindaddig, amíg ez nem jön össze, bejelentkeztem a Hivatalba. Vegyes érzelmek, vegyes gondolatok, miközben összeszedem a motyót, ami a Hivatalnak kell.

1984 óta dolgozom. Vagyis dolgoztam. 25 év. Most ezt a 25 évet szedegetem össze, papírok formájában: bizonyítványok, oklevelek… Mind egy-egy hosszabb-rövidebb történet. Az én kis életem. Aminek bizonyára van valami célja, valami értelme, mert ha nincs, akkor valaki csúnyán kib*szott velem.

 

Időközben már a hatodik helyen, a hatodik állást pályázom meg. Eddig két helyen voltam egy-egy próba-munkanapot, amit senki nem fizetett. Végül egyik helyre sem vettek fel. Hétfőn újabb próba, ami akár egy hét is lehet… Csak én vagyok ilyen hülye, hogy itt sincs pofám rákérdezni a pénzre.
Pedig ez nem akármilyen hely lesz, mint ahogy az a főnökkel folytatott beszélgetésből kiderült a minap: pörögni kell, minden áron eladni valamit az ügyfélnek, stb…

 

Húsdaráló. Bedarálok, miközben engem is darálnak.

A napok elkopnak, mintha nem is lettek volna.
Az eddig elkopottak tartalmán gondolkodom. A mai, a szakmámban divatos megfogalmazással élve: az ár-érték arányon. Nagy árat fizettem, magamnak köszönhetem. És még lesz számla.

Az érték? Valaha azt mondták: az ember. Ma ezt a megfogalmazást az üzletemberek – és még sokan mások – harsányan kiröhögik.

 

Suhognak – csattognak a vesszők (vagy korbácsok?). Némelyik vesszőt én fogom, a legtöbbet mások: de az én hátamon csattan az összes.

Közben valahol bennem megszületik feszült gondolkodásom eredménye, az evidens, a kristálytiszta törvényszerűség:
semminek semmi értelme, és eddig minden három napnál régebbi kenyér kőkeménnyé száradt a konyhaszekrényben.